A PÁPASÁG CÉLKITÜZÉSEI

  A pápaság védelmezői kijelentik, hogy az egyháznak csak a híre rossz. A protestáns világ pedig hajlandó elfogadni ezt az állítást. Sokan hangoztatják azt, hogy igazságtalan dolog a ma egyházát azokból a borzalmakból és ostobaságokból megítélni, amely a tudatlanság és a sötétség századaiban jellemezte uralmát. A kor barbárságára fogják a római egyház egykori iszonyú kegyetlenségét, és azt bizonygatják, hogy a modern civilizáció hatása megváltoztatta felfogását. 
  Elfelejtették-e ezek az emberek a csalhatatlanság igényét, amellyel e hatalom nyolcszáz éve kérkedik? Dehogyis mondott le Róma erről az igényéről! Sőt soha annyira nem hangsúlyozta ki, mint a XIX. században. Róma állítása szerint az "egyház soha nem tévedett, és a Szentírás szerint nem is fog soha tévedni". Hogyan is 
   
  adná fel azokat az elveket, amelyek a letűnt korszakokban meghatározták útját? 
  A pápai egyház soha nem fog lemondani a csalhatatlanság igényéről. Ma is helyesnek tartja, hogy szembeforduljon azokkal, akik dogmáit elutasítják. És vajon ma nem ugyanazt tenné, mint régen, ha arra alkalom kínálkozna? Ha megszűnnének azok a korlátozások, amelyeket a világi hatalmak követelnek meg tőle, és visszakapná Róma korábbi hatalmát, gyorsan feléledne a zsarnokság és a vallási türelmetlenség. 
  Miként viszonyul a pápai hierarchia a lelkiismereti szabadsághoz? Egy közismert író ezt mondja erről, és arról a veszélyről, amellyel a pápaság politikai sikere különösen az Egyesült Államokat fenyegeti: 
  "Sokan hajlamosak fanatikusnak vagy gyerekesnek tartani azt az embert, aki az Egyesült Államokban fél a római katolicizmustól. Semmi olyat nem látnak a katolicizmusban, ami szabadságjogaikat fenyegetné; és semmi vészjóslót nem látnak növekedésében. Először is hasonlítsuk össze kormányzatunk néhány alapelvét a katolikus egyház alapelveivel! 
  Az Egyesült Államok Alkotmánya szavatolja a lelkiismereti szabadságot. Mi sem becsesebb vagy fontosabb ennél. IX. Pius pápa 1854. augusztus 15-i enciklikájában ezt mondta: ,A lelkiismereti szabadság mellett kardoskodó értelmetlen és helytelen hittételek, illetve hangoskodások a legveszedelmesebb tévelygést jelentik - amely nyűg, egy ország legfélelmetesebb réme.' Ugyanez a pápa 1864. december 8-i enciklikájában kiátkozta ,azokat, akik a lelkiismeret és a vallásgyakorlat szabadságát követelik', és ,akik azt bizonygatják, hogy az egyház nem alkalmazhat erőszakot'. 
  Róma békés hangvétele az Egyesült Államokban nem jelenti jellegének megváltozását. Türelmes ott, ahol tehetetlen. O'Connor püspök ezt mondja: ,A vallásszabadság csak addig tűrhető meg, amíg a katolikus világ veszélyeztetése nélkül nem valósítható meg az ellenkezője.'... St. Louis érseke ezt mondta egyszer: ,Az eretnekség és a hitetlenség bűn; és a keresztény országokban, mint például Olaszországban és Spanyolországban, ahol mindenki katolikus, és 
   
  ahol a katolikus vallásnak az ország törvényében fontos helye van, éppúgy kell büntetni, mint a többi bűncselekményt.'... 
  A katolikus egyházban minden bíboros, érsek és püspök hűségesküt tesz a pápának, amelyben a következők vannak: ,Az eretnekeket, szakadárokat és említett urunk (a pápa) vagy utódai ellen lázadókat minden erőmmel üldözni és támadni fogom!'. " 
  Az igaz, hogy a római katolikusok között vannak őszinte keresztények. Ezrek szolgálják Istent ebben az egyházban a legjobb ismeretük szerint. Nem férhettek hozzá Isten Igéjéhez, és ezért nem ismerik az igazságot. Soha nem látták meg, mi a különbség a szívből való eleven szolgálat és a puszta formaságok és szertartások körforgása között. Isten szánakozó szeretettel figyeli ezeket a lelkeket, akik olyan vallásban nevelkedtek, amely megtévesztő, és nem elégít ki. Isten világosságot fog adni nekik, amely elűzi az őket körülvevő sötétséget. Kinyilatkoztatja nekik az igazságot úgy, ahogy a Jézusban van, és sokan Isten népe közé fognak állni. 
  A katolicizmus mint szervezet azonban most sincs jobban ráhangolódva Krisztus evangéliumára, mint történelmének bármely korábbi időszakában. A protestáns egyházakat sűrű sötétség veszi körül. Ha nem így lenne, észrevennék az idők jeleit. A római egyháznak messzeágazó tervei és munkamódszerei vannak. Minden eszközt megragad befolyása kiterjesztésére és hatalmának növelésére, mert heves és elszánt harcra készül, hogy visszanyerje világuralmát; hogy ismét megindítsa az üldözést, és hogy lerontsa mindazt, amit a protestantizmus felépített. A katolicizmus mindenütt tért hódít. Nézd, mint szaporodnak templomai és kápolnái a protestáns országokban! Figyeld meg a protestánsok által annyira pártfogolt főiskoláinak és szemináriumainak népszerűségét Amerikában! Nézd, hogy elhatalmasodik Angliában a ritualizmus, és milyen sokan átpártolnak a katolikusok soraiba! E dolgoknak nyugtalanítania kellene azokat, akik nagyra értékelik az evangélium tiszta elveit. 
  A protestánsok helyeslik és támogatják a katolicizmust. Szokásaival megalkusznak és azonosulnak. Ezen maguk a katolikusok is csodálkoznak, és nem értik. Sokan szándékosan nem látják meg 
   
  a katolicizmus igazi arcát, és a veszélyeket, amelyek főhatalmától várhatók. Rá kell venni az embereket arra, hogy gátolják meg ennek az ellenségnek az előrehaladását, amely mérhetetlenül veszélyezteti a polgári és vallásszabadságot. 
  Sok protestáns nem tartja szépnek a katolikus vallást, és istentiszteleteiben a ceremóniák unalmas, értelmetlen körforgását látja. De nincs igazuk. A katolikus egyház istentisztelete végtelenül impozáns szertartások sorozata. Csillogása és ünnepélyes rítusai elbűvölik az érzékeket, és elnémítják az értelem és a lelkiismeret hangját. Gyönyörködtetik a szemet. Fényűző templomok, impozáns körmenetek, aranyoltárok, drágakövekkel ékesített szentélyek, művészi festmények és szobrok gyönyörködtetik azokat, akik szeretik a szépet. Zenéjük is felülmúlhatatlan. Tetszetős a fülnek. A mélyzengésű orgona sokszínű hangja beleolvadva a hívek sokaságának énekébe, szétárad az impozáns katedrálisok magas boltozatain, áhítatot és tiszteletet ébresztve a lélekben. 
  A külső ragyogás, a pompa és a ceremónia, amely csúfot űz a bűnbeteg lelkek sóvárgásából, belső romlottságról árulkodik. Krisztus vallásának nincs szüksége ilyen csábító külsőségekre. A keresztről sugárzó fényben az igazi kereszténység olyan tiszta és szép, hogy semmilyen dekoráció nem növelheti igazi értékét. A szentség szépsége, a szelíd és csendes lélek az, amely értékes Isten előtt. 
  Nem biztos, hogy a ragyogó stílus mögött tiszta, emelkedett gondolatok húzódnak. Sok földi és érzéki gondolkozású embernek jó művészi érzéke és kifinomult ízlése van. Sátán ezeket a képességeket sokszor felhasználja, hogy az emberek a lélek szükségleteit elfelejtve, szem elől veszítsék az elkövetkezendő, a halhatatlan életet; hogy elforduljanak végtelen Segítőjüktől, és csak ezért a világért éljenek. 
  A külsőségek vallása tetszetős a meg nem újult embernek. A katolikus istentisztelet pompájának és ceremóniájának csábító, megigéző hatása van, amely sok embert elámít. Ezek az emberek a római katolikus egyházat a menny kapujának tekintik. Csak azok tudnak ellenállni ennek a befolyásnak, akik az igazság fundamentumán erősen állnak, és akiknek a szívét Isten Lelke megújította. 
   
  Ezrek, akik nem tapasztalatból ismerik Krisztust, elfogadják a kegyesség látszatát a kegyesség ereje nélkül. A tömegek éppilyen vallásra vágynak. 
  Az egyháznak az az állítása, hogy joga van a bűnök alól feloldozni, a katolikusokban azt az érzést kelti, hogy szabad vétkezniük. A gyónásban, amely nélkül az egyház nem oldoz fel, szintén engedélyt látnak a vétkezésre. Aki letérdel az elbukott ember előtt, és megvallja szívének titkos gondolatait és elképzeléseit, az meggyalázza emberi méltóságát, és megrontja lelkének minden nemes indítékát. Ha valaki felfedi bűneit a papnak - tévedő, bűnös halandónak, aki sok esetben józantalan és megvesztegethető -, jellemének normája alább száll, és így beszennyeződik. Istenfogalma az elbukott emberiséghez alacsonyodik le, mivel a pap Istent képviseli. Az embernek a másik ember előtt elmondott megalázó bűnvallomása sok olyan bűn titkos forrása, amely beszennyezi a világot, és méltóvá teszi a végső pusztulásra. De aki szereti kielégíteni vágyait, az szívesebben vall halandó embertársának, mintsem kitárja lelkét Isten előtt. Az emberi természetnek kellemesebb vezekelni, mint lemondani a bűnről. Könnyebb zsákruhában, csalánnal és megsebző láncokkal megsanyargatni a testet, mint megzabolázni a testi kívánságokat. Nehéz az az iga, amelyet az érzéki szív vállal, ahelyett, hogy önmagát Isten igájába hajtaná. 
  A római egyház és a Krisztus első adventjekor létező zsidó egyház között feltűnő a hasonlóság. Míg a zsidók titokban lábbal tiporták Isten törvényének minden szabályát, külsőleg szigorúan megtartották rendelkezéseit, amelyeket megterheltek az engedelmességet fájdalmassá és terhessé tevő előírásaikkal és hagyományaikkal. A zsidók azt vallották, hogy tisztelik a törvényt; a katolikusok pedig azt állítják, hogy tiszteletben tartják a keresztet. Dicsőítik Krisztus szenvedésének szimbólumát, életükkel pedig megtagadják azt, akit a kereszt képvisel. 
  A pápisták keresztet helyeznek templomaikra, oltáraikra és öltözetükre. Mindenütt látható ez a jel: a kereszt, amelyet látszólag tisztelnek és dicsőítenek, Krisztus tanításait pedig értelmetlen hagyományok, hamis értelmezés és szigorú előírások alá temetik. Az, 
   
  amit a Megváltó a szenteskedő zsidókról mondott, még jobban ráillik a római katolikus egyház vezetőire: "Nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni" (Mt 23:4). A katolikusok számos lelkiismeretes embert a megsértett Isten haragjától való állandó rémületben és félelemben tartanak, miközben sok egyházi méltóság fényűző és kicsapongó életet él. 
  A bálványok és az ereklyék imádása, a szentek segítségül hívása és a pápa dicsőítése Sátán cselfogásai, amelyekkel az ember figyelmét elvonja Istenről és Fiáról. Hogy romlásukat okozza, igyekszik elterelni figyelmüket arról az egyetlen Valakiről, akiben üdvösségre lelhetnek. Nem bánja, ha bárkihez fordulnak, csak ahhoz ne, aki ezt mondta: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket" (Mt 11:28). 
  Sátán folyvást igyekszik hamis színben feltüntetni Isten jellemét, a bűn jellegét és a nagy küzdelemben kockán forgó tényleges kérdéseket. Filozófiájával eltereli figyelmünket az Isten törvényében foglalt kötelességeinkről, és engedélyt ad a vétkezésre. Ugyanakkor hamis istenfogalmat táplál az emberekben, hogy Istentől inkább féljenek és gyűlöljék, mintsem szeressék. Saját kegyetlenségét is a Teremtőnek tulajdonítja. E kegyetlenség vallási rendszerekben ölt testet, és istentiszteleti formákban fejeződik ki. Sátán így vakítja el az embereket, és nyeri meg az Isten elleni harcban. Az Isten tulajdonságairól alkotott hamis fogalmak elhitették a pogány népekkel, hogy emberáldozatokra van szükség az Istenség kegyének elnyeréséhez; és a bálványimádás különböző formái iszonyú kegyetlenségekben öltöttek testet. 
  A római katolikus egyház, amely a keresztény szokásokba pogány elemeket kever, és a pogánysághoz hasonlóan hamis színben tünteti fel Isten jellemét, olyan eszközökhöz folyamodott, amelyek legalább olyan kegyetlenek és felháborítóak, mint a pogányok szokásai. Főhatalma idején Róma kínzóeszközök alkalmazásával fogadtatta el tantételeit. Máglyára küldte azokat, akik nem ismerték el követeléseit. Olyan vérfürdőket rendezett, amelyeknek a méretei csak az ítéletkor lesznek nyilvánvalók. Egyházi méltóságok Sátán irányítása mellett megtanulták, hogyan kell olyan eszközöket 
   
  csinálni, amelyekkel a lehető legnagyobb kínt okozhatják áldozatuk életének kioltása nélkül. Sok esetben az emberi elviselhetőség végső határáig ismételgették a pokoli kínzást, amíg a természet feladta a harcot és a szenvedő boldog szabadulásként köszöntötte a halált. 
  Ez volt Róma ellenfeleinek sorsa. Híveit korbáccsal, éheztetéssel és a testi sanyargatás minden elképzelhető és lesújtó formájával figyelmezte. A Menny kegyének elnyerése érdekében a vezeklők a természet törvényeinek megrontásával hágták át Isten törvényét. Azoknak a kötelékeknek a léttépésére biztatták őket, amelyeket Isten az ember földi vándorútjának áldására és boldogítására hozott létre. A temető olyan áldozatok millióit rejti magában, akik egy életen át próbálták legyőzni természetes érzéseiket, elfojtani az embertársaik iránti rokonszenvet, mert Róma ezeket Istent sértő dolgoknak minősítette. 
  Ha meg akarjuk ismerni azt a céltudatos kegyetlenséget, amelyet Sátán évszázadokon át gyakorolt, nem azok között kell keresnünk, akik soha nem hallottak Istenről, hanem a kereszténység központjában és egész területén. Csak át kell tekintenünk Róma történelmét. A megtévesztés e mamutszervezete útján a sötétség fejedelme megvalósítja célját: meggyalázza Istent, és szerencsétlenné teszi az embert. Amikor látjuk, miként sikerül álcáznia magát, és megvalósítania munkáját az egyház vezetői által, akkor jobban megértjük, miért olyan ellenszenves neki a Biblia. Ha az ember olvassa e Könyvet, feltárul előtte Isten irgalma és szeretete, és felismeri, hogy Ő nem helyez terheket az emberre. Csak egyet kér: megtört, bűnbánó szívet és alázatos, engedelmes lelkületet. 
  Krisztus életében semmi sem utal arra, hogy az ember csak kolostorba zárkózva válhat alkalmassá a mennyei életre. Megváltónk soha sem tanította azt, hogy a szeretetet és az együttérzést vissza kell fojtani. A Megváltó szíve csordultig volt szeretettel. Az ember minél jobban megközelíti az erkölcsi tökéletességet, annál éberebb lesz, annál jobban felismeri a bűnt és szánja a szenvedőt. A pápa Krisztus helytartójának mondja magát, de vajon mennyiben hasonlít jelleme Megváltónk jelleméhez? Tudunk-e arról, hogy Krisztus embereket börtönbe vagy kínpadra küldött volna, mert 
   
  nem adták meg neki a menny Királyának kijáró tiszteletet? Vagy hogy halálra ítélte volna azokat, akik nem hittek benne? Amikor egy samaritánus falu lakói semmibe vették Jézust, János apostol mélységes felháborodással kérdezte: "Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illés is cselekedett?". Jézus szánakozva nézett tanítványára, és megdorgálta keménységéért. Így szólt: "Az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa" (Lk 9:54.56). Mennyire más lelkületről tett bizonyságot Krisztus, mint állítólagos helytartója! 
  A római egyház ma egy makulátlan arcot mutat a világnak, és mentegeti iszonyú kegyetlenkedéseit. Keresztény köntöst öltött magára, de nem változott meg. A pápaság a letűnt korszakokban vallott elvei mellett ma is kitart. A legsötétebb időkben kigondolt tanításait ma is vallja. Senki ne hagyja magát megtéveszteni! A pápaság, amelynek a protestánsok ma tisztelettel adóznak, ugyanaz, mint amely a reformáció idején uralta a világot, amikor Isten emberei életüket kockára téve lerántották a leplet gonoszságáról. Ugyanaz a fennhéjázó büszkeség és önteltség jellemzi, amellyel királyokon és fejedelmeken hatalmaskodott, igényt tartva az Istennek kijáró tekintélyre. Lelkülete nem kevésbé kemény és uralkodó ma sem, mint amikor elfojtotta az emberi szabadságot, és megölte a Magasságos szentjeit. 
  A pápaság hitehagyó lett. Tehát pontosan az történt, amit a prófécia előrevetített (2Thessz 2:3-4). Politikájához tartozik, hogy olyan jelleget ölt, amellyel a legjobban elérheti célját. "Az eretnekeknek és az eretnekséggel gyanúsított személyeknek tett ígéretet nem kötelező megtartani" - mondja. Vajon Krisztus egyházához tartozik az a hatalom, amelynek történelme ezer évig a szentek vérével íródott? 
  Nem ok nélkül hangzott el protestáns országokban az a kijelentés, hogy a katolicizmus ma kevésbé különbözik a protestantizmustól, mint korábban. Történt változás, de nem a pápaságban. A katolicizmus valóban sokban hasonlít a jelenlegi protestantizmushoz, mert a reformátorok kora óta a protestantizmus nagy mértékben hanyatlott. 
   
  Mivel a protestáns egyházak a világ kegyeit keresik, a hamis szeretet elvakítja szemüket. Azt tartják, hogy helyes minden gonoszságban a jót látni. Ennek az lesz az elkerülhetetlen következménye, hogy végül minden jót gonosznak fognak tartani. Ahelyett, hogy őriznék azt a vallást, amelyet egykor a szentek kaptak, úgy tűnik, mintha mentegetőznének, amiért szeretetlenül vélekedtek Rómáról, elnézést kérve fanatizmusukért. 
  Még azok közül is sokan, akik kifogásolják a katolicizmust, veszélytelennek látják hatalmát és befolyását. Azt hangoztatják, hogy a középkor szellemi és erkölcsi sötétsége kedvezett dogmái, babonái és elnyomása terjedésének, de korunk kultúrája, a nagyobb tudás és a növekvő szabadság meggátolja a türelmetlenség és a zsarnokság feléledését. Annak a puszta gondolatát is nevetségesnek tartják, hogy ilyen állapotok létezhetnek ebben a felvilágosult korban. Az igaz, hogy nagy világosság - szellemi, erkölcsi és vallási - sugárzik a most élő nemzedékre. Isten szent Igéjének nyitott lapjairól a menny világossága árad a világra. De nem szabad elfelejteni, hogy minél nagyobb a világosság, annál nagyobb azoknak a sötétsége, akik azt meghamisítják és elutasítják. 
  Ha a protestánsok imádkozó szívvel kutatnák a Bibliát, meglátnák a pápaság valódi jellegét, megdöbbennének attól, amit látnak, és őrizkednének tőle. Sokan azonban olyan bölcseknek tartják magukat, hogy úgy érzik, szükségtelen ahhoz Istent alázatos szívvel keresni, hogy az igazságot megismerjék. Miközben felvilágosultságukkal büszkélkednek, nem ismerik sem a Szentírást, sem Isten hatalmát. Valamivel azonban el kell hallgattatni lelkiismeretüket, és azt keresik, ami kevésbé lelki és megalázó. Olyan úton akarnak járni, amelyen nem kell Istenre gondolniuk, azt a látszatot keltve, hogy nem feledkeztek el róla. A pápaság nagyon alkalmas ezeknek az igényeknek a kielégítésére. Mindkét osztály igényeinek - és ez a két osztály felöleli szinte az egész emberiséget - megfelel: azokénak, akik saját érdemeik által akarnak üdvözülni, és azokénak is, akik bűneikkel együtt akarnak üdvözülni. Ebben rejlik a pápaság befolyásának titka. 
  A sűrű szellemi sötétség kedvezőnek bizonyult a pápaság sikereihez. 
   
  De azt is meg fogjuk látni, hogy a nagy szellemi világosság éppoly kedvező sikerei eléréséhez. A letűnt korokban, amikor az emberek vakok voltak, mert Szentírás híján nem ismerték az igazságot, ezrek estek tőrbe, mert nem vették észre a nekik állított csapdát. Korunkban sok embert elkápráztat az emberi spekulációk hamis csillogása, amit tévesen tudománynak neveznek. Nem veszik észre a kelepcét, és belesétálnak, mintha be volna kötve a szemük. Isten azt akarja, hogy az ember értelmi képességeit Alkotójától kapott ajándéknak tartsa, és az igazság és a szentség szolgálatába állítsa. De ha gőgöt és becsvágyat ápol önmagában, és saját elméleteit Isten szava fölé emeli, akkor a tudás nagyobb kárt okozhat, mint a tudatlanság. Korunk hamis tudományának tehát, amely aláássa a Bibliába vetett hitet, éppúgy sikerül utat készítenie a pápaságnak és tetszetős formaságainak elfogadására, mint a sötét középkorban, amikor a pápaság azzal növelte befolyását, hogy a tudományt háttérbe szorította. 
  Az Egyesült Államoknak azokban a mozgalmaiban, amelyek az egyház intézményeihez és intézkedéseihez most szerzik meg az állam támogatását, a protestánsok a katolikusok nyomdokaiba lépnek. Sőt mi több, kaput tárnak a pápaság előtt, hogy a protestáns Amerikában visszanyerje az Óvilágban elvesztett főhatalmát. E mozgalomnak pedig az a tény ad nagyobb jelentőséget, hogy fő célja a vasárnapünneplés kikényszerítése. Róma ezt a szokást, amely tőle indult ki, hatalmi jelének tartja. A pápaság alkalmazkodik a világ szokásaihoz, és az emberi hagyományokat jobban tiszteli, mint Isten parancsolatait. Ez a szellem - a pápaság szelleme - áthatja a protestáns egyházakat, és a vasárnap felmagasztalására ösztönzi, ugyanarra, amit a pápaság előttük már megtett. 
  Ha az Olvasó meg akarja tudni, milyen erők fognak közreműködni a közeljövő küzdelmében, csak nyomon kell követnie a történelmet, amely tanúskodik arról, milyen eszközöket alkalmazott Róma ugyanebből a célból a múltban. Ha az Olvasó meg akarja tudni, hogy a katolikusok a protestánsokkal együtt hogyan fognak bánni dogmáik megtagadóival, vizsgálja meg, milyen lelkületet tanúsított Róma a szombattal és a szombat megőrzőivel szemben. 
   
  Királyi rendeletek, egyetemes zsinatok és a világi hatalom által támogatott egyházi utasítások intézkedtek arról, hogy a pogány ünnep megtisztelő helyhez jusson a keresztény világban. A vasárnap ünneplését kikényszerítő első hivatalos intézkedés a Konstantin császár által kiadott törvény volt. Ez a rendelet megkövetelte a városlakóktól, hogy pihenjenek "a napnak tiszteletre méltó napján", de megengedte a vidék népének a mezőgazdasági foglalatosságot. Ezt a tulajdonképpeni pogány rendelkezést a császár léptette életbe, miután névlegesen elfogadta a kereszténységet. 
  Mivel a császári parancs nem bizonyult elégségesnek Isten tekintélyének helyettesítésére, Eusebius, a fejedelmek kegyeit kereső püspök, Konstantin jó barátja és rajongója azt állította, hogy Krisztus áttette a szombatot vasárnapra, de a Szentírás egyetlen kijelentésével sem bizonyította az új tant. Maga Eusebius akaratlanul bevallja, hogy hamisítás történt, és megmondja, kik voltak a változtatás igazi szerzői. "Mindazt - mondja -, amit kötelességünk volt szombaton elvégezni, áthelyeztük az Úr napjára. " A vasárnap melletti érvelés, bármilyen alaptalan volt, az embereket az Úr szombatjának semmibe vételére bátorította. Mindazok, akik a világ dicsőítésére vágytak, elfogadták a népszerű ünnepet. 
  Amikor a pápaság megerősödött, továbbra is a vasárnapot dicsőítette. Egy ideig az emberek, amikor nem mentek templomba, elvégezték munkájukat a földeken, de a hetedik napnak még mindig a szombatot tartották. De fokozatosan változás történt. A papoknak tilos volt vasárnap polgári vitákban ítéletet hozniuk. Nem sok idő múlva pedig mindenkinek - bármi is volt a rangja - megtiltották, hogy vasárnap köznapi munkát végezzen; ha szabad ember volt, bírság, ha pedig szolga, megkorbácsolás terhe mellett. Később elrendelték, hogy a gazdagok vagyonuk felének elvesztésével bűnhődnek; és ha tovább is makacskodnak, rabszolgák lesznek, az alacsonyabb néposztályokat pedig örökös számkivetettséggel sújtják. 
  Csodákra is hivatkoztak. Többek között elmondták, hogy egy földművesnek, aki éppen vasárnap akarta felszántani a földjét, és 
   
  ekéjét egy vasdarabbal tisztogatta, a vas hozzátapadt a kezéhez, és két évig "mérhetetlen szenvedés és szégyen közepette" cipelte magával. 
  Később a pápa megparancsolta a plébániák papjainak, hogy intsék meg a vasárnap megszentségtelenítőit. Mondják meg nekik, hogy járjanak templomba és imádkozzanak, ha nem akarnak valami nagy csapást hozni magukra és szomszédaikra! Egy papi zsinat azt az indokot hozta fel - amivel azóta még protestánsok is sokszor érvelnek -, hogy mivel egyes emberekre vasárnapi munkájuk közben villám sújtott le, minden bizonnyal a vasárnap a nyugalomnap. "Ebből látszik - mondta a főpap -, hogy Isten mennyire haragudott rájuk e nap semmibevevése miatt". Ezután felszólították a papokat és a lelkészeket, a királyokat és a fejedelmeket, és minden hivő embert, hogy "mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy az a nap visszakapja megtisztelő helyét. A jövőben pedig a kereszténység dicsőségére őszintébben ünnepeljék. " 
  Mivel a zsinati rendeletek elégtelennek bizonyultak, az egyház felkérte a világi hatóságokat egy olyan rendelet kiadására, amely az embereket megfélemlíti és a vasárnapi munkától eltiltja. Egy zsinat, amelyet Rómában tartottak, minden korábbi döntésnek még nagyobb súlyt és fontosságot adott. E döntések az egyházi törvényekben is helyet kaptak, a polgári hatóságok pedig csaknem az egész keresztény világban kötelezővé tették őket.' 
  Még mindig nagy gondot jelentett az, hogy a vasárnap megtartását nem lehetett a Szentírással szentesíteni. A nép kételkedett abban, hogy tanítóinak joga volna Jahvénak - "a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja" - határozott kinyilatkoztatását a Nap napjának dicsőítéséért elvetni. A bibliai bizonyságtétel hiányának pótlására egyéb eszközökre volt szükség. A vasárnap egyik fanatikus védelmezőjének, aki a XII. század vége táján sorra látogatta az angliai gyülekezeteket, az igazság hűséges tanúi ellenszegültek. E tanító erőfeszítései olyan eredménytelenek voltak, hogy egy időre eltávozott az országból, és valami olyasmi után kutatott, 
   
  amivel érvényre juttathatja tanításait. Amikor visszatért, a hiányt pótolta, és későbbi munkája eredményesebb lett. Hozott magával egy - állítólag Istentől származó - tekercset, amely a vasárnap megtartásának hiányzó parancsát tartalmazta, és félelmes fenyegetéseket az engedetlenek megfélemlítésére. Ezt a nagyra becsült iratot, amely éppoly hamisítvány volt, mint az általa igazolt intézmény, és amely - állítása szerint - a mennyből hullt alá, Jeruzsálemben, a Golgotán levő Szent Simeon nevű oltáron találták meg. Az igazság azonban az, hogy a római pápa palotája volt a születési helye, és onnan került ki. Az egyház hatalmát és virágzását elősegítő csalásokat és hamisítványokat a pápai hierarchia minden korban törvényesnek tartotta. 
  A tekercs szerint tilos dolgozni a szombat kilencedik órájától, azaz délután három órától, hétfő napfelkeltéig. A tekercs megbízhatóságát állítólag sok csoda támasztotta alá. Például a megadott idő után dolgozó emberek megbénultak. Egy molnár, aki megkísérelte gabonáját megőrölni, liszt helyett vérzuhatagot látott kiömölni, és a malomkerék a nagy erővel rázuhanó víz ellenére is mozdulatlan maradt. Egy asszony, aki tésztát tett a sütőbe, nyersen vette ki, pedig a sütő forró volt. Egy másik, aki a kilencedik órára megdagasztotta a kenyerét, de úgy döntött, hogy hétfőig félreteszi, másnapra - mennyei csoda folytán - megsült cipók formájában talált rá. Egy ember, szombaton a kilencedik óra után sütött kenyeret. Másnap reggel, amikor megtörte, vér folyt belőle. Ilyen képtelen és babonás koholmányokkal próbálták a vasárnap hívei megalapozni e nap szentségét. 
  Skóciában, akárcsak Angliában nagyobb becsülete volt a vasárnapnak, amikor az ősi szombat egy részével együtt ünnepelték. De hogy mennyi időt kellett szentnek tartani, az változó volt. A skót király rendelkezése szerint "a szombatot déli tizenkét órától kell szentnek tartani", és hétfő reggelig senki sem foglalkozhat világi dolgokkal. 
  Bár a pápisták mindent megtettek a vasárnap szentségének megalapozásáért, ők maguk nyilvánosan megvallották a szombat mennyei tekintélyét, és azt is, hogy az az intézmény, amely 
   
  a szombat helyére került, emberi eredetű. Egy XVI. századi pápai zsinat világosan kimondta: "Egyetlen keresztény se felejtse el, hogy a hetedik napot Isten megszentelte, és nemcsak a zsidók kapták és ünnepelték, hanem azok is, akik úgy tettek, mintha Istent imádnák; habár mi, keresztények az ő szombatjukat az Úr napjára tettük át. " Isten törvényének meghamisítói tudták, mit csinálnak. Szántszándékkal helyezték magukat Isten fölé. 
  A valdensek közül némelyek szombatot ünnepeltek. Sokáig tartó, véres üldözésük beszédesen szemlélteti, milyen politikát folytatott Róma a vele ellenszegülőkkel. Mások is hasonlóképpen szenvedtek a negyedik parancsolat iránti hűségükért. Az etióp és abesszin egyház történelme különösképpen sokatmondó. A középkor sötétjében Közép-Afrika keresztényeit szem elől veszítette a világ, és ők hosszú századokon át szabadon gyakorolhatták hitüket. De Róma végül tudomást szerzett létezésükről, és az abesszin császárt csakhamar rávette, hogy ismerje el a pápát Krisztus helytartójának. Ezt további egyezkedések követték. Majd egy rendelet született, amely a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltotta a szombat ünneplését. A pápai zsarnokság azonban nemsokára olyan kellemetlen iga lett, hogy az abesszinok elhatározták: letörik a nyakukról. Iszonyú harc árán kiűzték birodalmukból a római katolikusokat, és helyreállították az ősi hitet. A gyülekezetek boldogan köszöntötték a szabadságot, és soha nem felejtették el azt a leckét, amelyet Róma megtévesztéseiről, fanatizmusáról és önkényuralmáról tanultak. E félreeső ország népe örült, ha a keresztény világ többi része nem vett róla tudomást. 
  Az afrikai gyülekezetek úgy tartották a szombatot, mint a pápai egyház, mielőtt teljesen hitehagyóvá lett. Míg Isten parancsának engedelmeskedve megtartották a hetedik napot, az egyház szokásaihoz alkalmazkodva vasárnap sem dolgoztak. Róma, miután övé lett a legfőbb hatalom, sárba taposta Isten nyugalomnapját, hogy felmagasztalja a sajátját. De a majdnem ezer évig rejtőzködő afrikai gyülekezetek nem osztoztak hitehagyásában. Amikor Róma uralma alá kerültek, kénytelenek voltak az igazi szombat ünneplésével felhagyni, és tiszteletben tartani a hamisítványt. De mihelyt visszanyerték 
   
  függetlenségüket, újra engedelmeskedtek a negyedik parancsolatnak. 
  Ezek a feljegyzések, amelyek megörökítik a múltat, világosan tanúsítják, hogy Róma gyűlöli az igazi szombatot és e szombat híveit. Kiderül belőlük, hogy milyen eszközöket használ a maga alkotta intézmény megünnepeltetésére. Isten Igéje azt tanítja, hogy ezek az események meg fognak ismétlődni, amikor Róma hívei és a protestánsok összefognak, hogy felmagasztalják a vasárnapot. 
  A Jelenések könyve 13. fejezetének próféciája kinyilatkoztatja, hogy a bárányszarvú fenevad által jelképezett hatalom "azt cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják" a pápaságot, amelyet itt a párduchoz hasonló fenevad szimbolizál. A kétszarvú fenevad azt is mondja "a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét", és ez a hatalom mindenkivel - "kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal" - elfogadtatja a fenevad bélyegét (Jel 13:11-16). Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok az a hatalom, amelyet a bárányszarvú fenevad jelképez, és hogy ez a prófécia akkor fog teljesedni, amikor az Egyesült Államok kikényszeríti a vasárnap megtartását. E nap megünneplésére Róma a maga felsőbbségének elismeréseként tart igényt. De nemcsak az Egyesült Államok fog meghódolni a pápaság előtt. Róma befolyása azokban az országokban, amelyek egykor elismerték főhatalmát, korántsem szűnt meg. A prófécia pedig megjövendöli hatalmának visszaállítását. "Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat" (Jel 13:3). A halálos seb azt a kudarcot jelzi, amely a pápaságot 1798-ban érte. Ezután - ahogy a próféta mondja - "az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé 
   
  a fenevadat". Pál világosan kijelenti, hogy a "bűn embere" a második adventig megmarad (2Thessz 2:3-8). Egészen az idők végéig fogja folytatni csaló munkáját. A Jelenések könyvének írója ugyancsak a pápaságra utal, amikor azt mondja, hogy "imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe" (Jel 13:8). Mind az Óvilág, mind az Új, a vasárnap tiszteletével - amely kizárólag a római egyház tekintélyén alapszik - hódolni fog a pápaság előtt. 
  Több mint fél évszázadig az Egyesült Államok számos próféciakutatója bizonyságot tett erről a világnak. A jelenlegi események tanúsítják, hogy rohamosan haladunk e prófécia teljesedése felé. Protestáns tanítók éppúgy hivatkoznak a vasárnap ünneplésének isteni eredetére, éppúgy nélkülözve a szentírási bizonyítékot, mint a pápai vezetők, akik csodákat találtak ki, hogy Isten parancsát helyettesítsék. Újra hallani fogjuk azt az állítást, hogy a vasárnapi nyugalomnap megszentségtelenítése miatt sújtják Isten büntető ítéletei az emberiséget. Már most is szó esik erről. Rohamosan tért hódít az a mozgalom, amely az embereket a vasárnap megtartására kényszeríti. 
  Bámulatos, hogy a római egyház milyen fondorlatos. Fel tudja mérni, mi fog történni. Csak az alkalomra vár. Látja, hogy a protestáns egyházak a hamis szombat elfogadásával előtte hódolnak, és hogy a protestánsok is azokkal az eszközökkel fogják a vasárnap megtartását kikényszeríteni, amelyeket ő is alkalmazott a múltban. Akik elvetik az igazság világosságát, azok igényelni fogják a magát csalhatatlannak nevező hatalom segítségét annak az intézménynek a felmagasztalásához, amely tőle származik. Hogy Róma milyen szívesen siet ebben a munkában a protestánsok segítségére, azt nem nehéz kitalálni. Ki tudná a pápai vezetőknél jobban, miként kell bánni azokkal, akik nem engedelmeskednek az egyháznak? 
  A római egyház - az egész világot behálózó ágazataival - egyetlen hatalmas szervezetet képez a Szentszék irányítása mellett, amelynek érdekeit kell szolgálnia. Híveinek millióit a föld összes országában arra kötelezi, hogy engedelmeskedjenek a pápának. Bármilyen nemzetiségűek, és bármely ország polgárai, az egyház tekintélyét kell első helyre tenniük. Az államnak tett esetleges hűségesküjük 
   
  mögött ott van a Rómának tett engedelmességi fogadalmuk. Ez a fogadalom feloldoz minden olyan eskü alól, amely sérti Róma érdekeit. 
  A történelem tanúsítja, hogy Róma milyen ravaszul és szívósan igyekszik beavatkozni a nemzetek ügyeibe; és ha egyszer megvetette valahol a lábát, még a fejedelmek és a nép romlásba döntése árán is előtérbe helyezi saját céljait. 1204-ben III. Ince pápa a következő szokatlan esküt csikarta ki II. Péter aragon királytól: "Én, az aragonok királya, vallom és ígérem, hogy mindig hű és engedelmes leszek uramhoz, Ince pápához, valamint katolikus utódaihoz és a római egyházhoz. Nagy gondom lesz arra, hogy birodalmam is engedelmeskedjék neki. Védelmezem a katolikus vallást, és üldözöm az eretnek romlottságot. " Ez összhangban van a római főpap hatalmi igényével, amely szerint a pápának "joga van császárokat trónjuktól megfosztani", és "felmenthet alattvalókat becstelen uralkodók iránti engedelmességük alól". 
  Ne felejtsük el, hogy Róma mivel dicsekszik; azzal, hogy soha nem változik. A római egyház ma is vallja VII. Gergely és III. Ince elveit. Ha hatalmában állna, most is éppoly erőszakosan megvalósítaná ezeket az elveket, mint a letűnt századokban. A protestánsok aligha tudják, mit csinálnak akkor, amikor Róma segítségével akarják felmagasztalni a vasárnapot. Miközben saját céljuk megvalósítására törekszenek, Róma előtt a maga hatalmának helyreállítása, elvesztett felsőbbségének visszaszerzése lebeg. Jusson csak érvényre az Egyesült Államokban az az elv, hogy az egyház igénybe veheti, illetve irányíthatja az államhatalmat, azaz a vallásos szertartások világi törvényekkel kikényszeríthetők; dióhéjban: ha az egyház és az állam uralkodik a lelkiismereten, akkor Róma diadala ebben az országban biztosítva van. 
  Isten Igéje figyelmeztet a közelgő veszélyre. Ha a protestáns világ nem figyel erre, akkor fogja megtudni, mi Róma valódi célja, amikor már túl késő kimenekülni hálójából. Róma csendben nő hatalommá. Tanításai éreztetik befolyásukat a törvényhozó termekben, az egyházakban és az emberi szívekben. Titokban már 
   
  építi büszke és masszív tornyait, amelyekben korábbi üldözéseit megismétli. Lopva és alig észrevehetően növeli erejét, hogy készenlétben legyen, amikor ütésre emelheti kezét. Előnyhöz akar jutni, és ez már sikerült is neki. Nemsokára látni és érezni fogjuk, mi Róma igazi szándéka. Megvetésnek és üldözésnek teszi ki magát az, aki hisz és engedelmeskedik Isten Igéjének. 
   

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: 35 A pápaság célkitüzései
ÉLETMENTÉS ÖRÖKRE! - © 2008 - 2025 - nagyotletek-kisembereknek.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat