Egy reformációs munka

  Ezek a szavak - ahogy a szövegösszefüggésből kitűnik a keresztény korszakra vonatkoznak. "Így szól az Úr Isten, aki összegyűjti Izrael elszéledt fiait: még gyűjtök őhozzá, az ő egybegyűjtötteihez!" (Ésa 56:8). A próféta áldást mond azokra, akik tisztelik a szombatot, és előre jelzi, hogy az evangélium a pogányok között is gyümölcsöt terem. Tehát a negyedik parancsolat érvényes Krisztus kereszthalála, feltámadása és mennybemenetele után is, amikor szolgáinak minden nemzethez el kell vinniük az örömüzenetet. 
  Az Úr ugyancsak Ésaiás próféta által ezt a parancsot adja: "Kösd be a bizonyságtételt, és pecsételd be e tanítást tanítványaimban! " (Ésa 8:16). Isten törvényének pecsétje a negyedik parancsolatban található. A tíz közül csak ez tünteti fel a Törvényadó nevét és rangját. E parancsolat hirdeti, hogy Isten az ég és a föld Teremtője, és ezért mindenkinél nagyobb tisztelet és imádat illeti meg. A Tízparancsolatnak 
   
  csak ez az egy rendelkezése utal arra, hogy a törvényt milyen hatalmas lény alkotta. A pápai hatalom a szombat megváltoztatásával, a törvényt megfosztotta a pecséttől. Jézus tanítványainak az a feladatuk, hogy a negyedik parancsolat - a szombat - megszentelésével jogos helyére állítsák vissza a teremtés emlékünnepét. 
  "A tanításra és a bizonyságtételre." Míg szép számmal vannak egymásnak ellentmondó tanítások és elméletek, Isten törvénye az a biztos mérce, amellyel minden véleményt, tanítást és elméletet meg kell próbálni. A próféta ezt mondja: "nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnaluk" (Ésa 8:20). 
  Isten ezt is megparancsolja: "Kiálts teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket és Jákób házának vétkeit. " Azaz nem a gonosz világot kell megdorgálni bűnei miatt, hanem azokat, akiket az Úr "népemnek" nevez. Isten ezt is mondja: "Holott ők engem mindennap keresnek, és tudni kívánják utaimat, mint oly nép, amely igazságot cselekedett és Istene törvényét el nem hagyta. " (Ésa 58:1-2). Ésaiás itt egy olyan csoportról beszél, amely igaznak véli magát, és úgy tesz, mintha érdeklődne Isten szolgálata iránt. De az emberi szív Vizsgálójának szigorú és súlyos dorgálásából kiderül, hogy parancsait lábbal tiporja. 
  A próféta ezt mondja a félredobott törvényről: "Az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy itt lakhassanak. Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván: akkor gyönyörűséged lesz az Úrban" (Ésa 58:12-14). Ez a prófécia a mi korunknak is szól. A rést Isten törvényén akkor ütötték, amikor a római hatalom megváltoztatta a szombatot. Elérkezett azonban e mennyei rendelkezés visszaállításának az ideje. A törést ki kell javítani, és az emberöltők alapzatait fel kell állítani. 
  A Teremtő megáldotta, megszentelte a szombatot, és megpihent ezen a napon. A bűntelen Ádám, az Éden szent lakója is megünnepelte 
   
  a szombatot, még a bűneset után is, amikor száműzték boldog lakhelyéről. Minden pátriárka megtartotta ezt a napot, Ábeltől az igaz Noéig, Ábrahámtól Jákóbig. De az Egyiptomban raboskodó választott nép közül sokan elfelejtették Isten törvényét az elharapódzott bálványimádás közepette. Az Úr, amikor megszabadította Izraelt, félelmes fényességben kihirdette törvényét az összegyűlt sokaságnak, hogy tudják meg, mi az akarata; hogy örökre féljék Őt, és engedelmeskedjenek neki. 
  Ettől a naptól kezdve mindig voltak olyan emberek, akik ismerték Isten törvényét, és megtartották a negyedik parancsolatot, a szombat parancsát. "A bűn emberé"-nek sikerült ugyan Isten szent napját a sárba taposni, de még parancsuralmának idején is voltak hűséges emberek, akik rejtekhelyükön tiszteletben tartották a szombatot. A reformáció óta minden nemzedékben éltek olyanok, akik megünnepelték ezt a napot. Jóllehet sokszor gyalázat és üldözés közepette, de állandóan hangzott a bizonyságtevés Isten törvényének örökérvényűségéről, és a teremtés szombatjához fűződő szent kötelességről. 
  Ezekről az igazságokról - amelyeket a Jelenések 14. fejezetében található "örökkévaló evangélium" rejt - lehet felismerni Krisztus egyházát az advent idején. A hármas üzenet gyümölcse ez: "Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!" Ez az üzenet az utolsó. Az Úr eljövetele előtt nem lesz több. Meghirdetése után látja a próféta az Emberfiát, aki eljön dicsőségben, hogy betakarítsa a föld termését. 
  Azok, akik elfogadták a szentélyről és az Isten törvényének változtathatatlanságáról szóló tanítást, kimondhatatlanul örültek, és csodálták az előttük feltárulkozó igazság szépségét és harmóniáját. Vágytak arra, hogy az a világosság, amely oly értékes, eljusson minden keresztényhez. Meg voltak győződve arról, hogy ők is örömmel fogják fogadni. De Krisztus állítólagos követői közül sokan nem szívesen fogadták azokat az igazságokat, amelyek szembeállították őket a világgal. A negyedik parancsolat megtartása áldozatot követelt, és ettől a többség visszariadt. 
  Sokan, amikor a szombat parancsát megismerték, a világ érveivel hozakodtak elő. Ezt mondták: "Mindig a vasárnapot tartottuk, 
   
  apáink is azt tartották. Sok jó és kegyes vasárnapot ünneplő ember boldogan halt meg. Ha nekik igazuk volt, akkor nekünk is. Ha az új szombatot megtartjuk, szembekerülünk a világgal, és akkor nem tudjuk befolyásolni. Mit tud ez a kis szombatünneplő csoport elérni a vasárnapot ünneplő világgal szemben?" A zsidók is ilyen érvekkel próbálták igazolni magukat, amikor Krisztust megtagadták. Atyáikat Isten elfogadta a bemutatott áldozatokért, hát miért ne üdvözülhetnének gyermekeik ugyanazon az úton? A Luther korabeli pápisták is úgy okoskodtak, hogy számos igaz keresztény halt meg a katolikus hitben, ezért ez a vallás elégséges az üdvösséghez. Ilyen érveléssel sikerült meggátolni a vallásos hit és gyakorlat minden előrelépését. 
  Sokan hangoztatták, hogy a vasárnapünneplés hosszú századok óta bevezetett tantétel és általánosan elterjedt szokás az egyházban. Érvelésüket viszont cáfolta az a tény, hogy a szombatünneplés sokkal régebbi; olyan régi, mint maga a világ, és magán hordja mind Isten, mind az angyalok jóváhagyó pecsétjét. Amikor Isten a világ alapját lefektette, amikor a hajnalcsillagok együtt énekeltek, és Isten fiai ujjongnak és örvendeznek, akkor fektette le Isten a szombat alapját is (Jób 38:6-7; lMóz 2:1-3). Ez az ünnep joggal igényelheti tiszteletünket. Nem emberi hatalom rendelte el, és nem emberi hagyományokon alapszik. Az Öregkorú alapította, és örök érvényű szavával parancsolta meg. 
  Amikor az emberek figyelme a szombatreformra terelődött, hírneves lelkészek kiforgatták Isten szavát. Isten bizonyságtevésének olyan értelmezést adtak, amely a legalkalmasabb volt arra, hogy az emberek érdeklődését elfojtsa. Akik pedig nem kutatták személy szerint a Szentírást, beérték azokkal a következtetésekkel, amelyek megfeleltek kívánságaiknak. Sokan megkísérelték érveléssel, álokoskodással, az atyák hagyományaival és az egyház tekintélyével elfojtani az igazságot. Az igazság képviselői pedig a Bibliához fordultak, hogy megvédjék a negyedik parancsolat érvényességét. Alázatos emberek, akiknek egyedüli fegyverük az igazság Igéje volt, kivédték tanult emberek támadásait. E művelt emberek meglepődtek és haragudtak, hogy ékes álbölcselkedésük erőtlen azoknak az egyszerű, egyenes embereknek az érvelésével 
   
  szemben, akik jártasabbak a Szentírásban, mint az iskolák bonyolult tanításaiban. 
  A Biblia jóváhagyásának hiányában sokan - elfelejtve, hogy így okoskodtak az emberek Krisztussal és apostolaival szemben is - lankadatlan szívóssággal hangoztatták: "Miért nem értik nagyjaink a szombatproblémát? Csak kevesen hiszik azt, amit ti. Nem lehet, hogy nektek van igazatok, és a világ tudósai tévednek. " 
  Ilyen érvek megcáfolására csak a Szentírás tanításait kellett idézni, és azt, hogy a különböző korokban az Úr miként bánt népével. Isten azok által munkálkodik, akik hallgatják és követik szavát, akik - ha kell - kemény igazságokat is hirdetnek; akik nem félnek megróni a gyakori bűnöket. Isten azért nem bíz meg gyakrabban tudós és magas állású embereket reformmozgalmak vezetésével, mert saját hitvallásukban, elméleteikben és teológiai rendszerükben bíznak, és nem érzik, hogy Istentől kell tanulniuk. Csak azok tudják megérteni és magyarázni a Szentírást, akiknek személyes kapcsolatuk van a bölcsesség Forrásával. Isten néha iskolázatlan embereket bíz meg az igazság hirdetésével, nem azért, mert tanulatlanok, hanem mert nem tartják rangjukon alulinak, hogy Istentől tanuljanak. Krisztus iskolájába járnak; alázatosságuk és engedelmességük pedig naggyá teszi őket. Isten rájuk bízza igazságának hirdetését. E megbecsüléshez képest minden földi dicsőség és emberi nagyság elveszti jelentőségét. 
  Az adventhivők többsége elvetette az Isten templomáról és törvényéről szóló igazságokat. Sokan az adventmozgalomban sem hittek többé, és értelmetlen, ellentmondásos magyarázatokat fogadtak el e munkára vonatkozó próféciákról. Egyesek abba a tévedésbe estek, hogy ismételten más és más időre hirdették Krisztus eljövetelét. Pedig abban a fényben, amely most a szentély tanára sugárzott, megláthatták volna, hogy semmiféle prófétikus időszak nem fog a második adventig tartani; hogy ennek az eseménynek a pontos idejét nem jelenti ki a prófécia. Ők azonban a világosságtól elfordulva más-más időpontot jelöltek meg az Úr eljövetelének napjaként, de mindannyiszor csalódtak. 
  Amikor a thesszalonikai gyülekezet téves nézeteket fogadott el Krisztus eljöveteléről, Pál apostol azt tanácsolta nekik, hogy reményeiket 
   
  és váradalmukat gondosan mérlegeljék Isten szavának fényénél. Idézte nekik azokat a próféciákat, amelyek megjövendölik a Krisztus eljövetelét megelőző eseményeket, és kimutatta, hogy minden alap nélkül várják a Megváltót a saját korukban. "Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen" (2Thessz 2:3) - ezek voltak figyelmeztető szavai. A Szentírás által jóvá nem hagyott váradatom hibás lépésekre és tettekre készteti a hivőket; csalódásuk miatt pedig nevetségessé lesznek a hitetlenek előtt. Az is félő, hogy a csüggedés erőt vesz rajtuk, és megkérdőjelezik az üdvösségükhöz nélkülözhetetlen igazságokat. A thesszalonikaiakhoz intézett apostoli intés fontos tanulságot foglal magában az utolsó időben élők számára. Sok adventista úgy érezte, hogy ha hitével nem tud az Úr eljövetelének pontos idejében megkapaszkodni, akkor nem képes lelkesen és szorgalmasan készülődni. De ha reményeik csak azért lángolnak fel újra meg újra, hogy ismét romba dőljenek, hitület olyan megrázkódtatás éri, hogy szinte képtelenek lesznek a prófécia nagyszerű igazságait megérteni. 
  Isten akarta azt, hogy az első üzenet meghirdesse az ítélet pontos idejét. Annak a prófétikus időszaknak a kiszámításához, amelyre az üzenet épült, és amely a 2300 nap végét 1844 őszére teszi, nem fér kétség. Azok az emberek, akik ismételten megkísérelték új és új időpontra tenni a prófétikus időszakok kezdetét és végét, és azok az értelmetlen okoskodók, akik e nézeteket alá akarták támasztani, nemcsak elűztek számos embert a jelenvaló igazságtól, de ellenérzést is kiváltottak mindennemű próféciamagyarázattal szemben. Minél többször határozták meg Krisztus második adventjének idejét, és minél szélesebb körben híresztelték el, annál inkább Sátán szándékait szolgálták. És amikor a megjelölt időpont elmúlt, Sátán nevetség és gúny tárgyává tette e hír képviselőit, meggyalázva az 1843-as és 1844-es nagy adventmozgalmat. E tévelygés makacs hívei végül egy távoli időpontban határozzák meg Krisztus eljövetelének idejét. Ez azonban hamis biztonságérzetet kelt, és sokan csak akkor józanodnak ki, amikor már túl késő. 
  Az ősi Izrael történelme megdöbbentően szemlélteti az adventhivők közösségével történteket. Isten éppúgy vezette népét az adventmozgalomban, mint Izrael Egyiptomból kivonuló fiait. 
   
  A nagy csalódás megpróbálta a várakozók hitét, miként a zsidókét a Vörös-tengernél. Ha továbbra is bíztak volna abban a kézben, amely a múltban vezette őket, meglátták volna Isten szabadítását. Ha mindazok, akik az 1844-es mozgalomban vállvetve munkálkodtak, elfogadták volna a harmadik angyal üzenetét is, és a Szentlélek erejével hirdették volna, az Úr hatalmas dolgokat tett volna általuk. Fényözön áradt volna a világra. A föld lakossága már évekkel ezelőtt meghallotta volna az intő üzenetet, a munka befejeződött volna, és Krisztus eljött volna, hogy népét megváltsa. 
  Nem Isten akarta azt, hogy Izrael negyven évig vándoroljon a pusztában. Ő szerette volna őket egyenesen Kánaán földjére vezetni, és szent, boldog népként letelepíteni. De "nem mehettek be hitetlenség miatt" (Zsid 3:19). Bűnbeesésük és hitehagyásuk miatt elpusztultak a pusztában, és Isten másokat támasztott, és őket vitte be az Ígéret Földjére. Azt sem Isten akarta, hogy Krisztus eljövetele olyan messzire halasztódjék, és népe oly sokáig a bűn és a fájdalom világában maradjon. Hitetlenségük miatt azonban elidegenedtek Istentől. Mivel nem akarták végezni azt a munkát, amit Isten rájuk bízott, az Úr másokat támasztott az üzenet hirdetésére. Jézus a világ iránti irgalomból halogatja eljövetelét, hogy a bűnösöknek alkalmuk legyen meghallgatni az intést, és Jézusban menedéket találni, mielőtt Isten kiönti haragját.
  Ma is, mint korábban, a kor bűneit és tévelygéseit korholó igazság hirdetése ellenállást vált ki. "Minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek" (Jn 3:20). Sokan látják, hogy a Szentírással nem tudják alátámasztani állásfoglalásukat, de mindenáron bizonyítani akarják igazukat, és rosszindulatúan bírálják azok jellemét és indítékait, akik a népszerűtlen igazság pártjára állnak. Ez a magatartás minden korszakra jellemző. Illést Izrael megháborítójának, Jeremiást árulónak, Pált a templom megfertőzőjének nevezték. Attól kezdve mindmáig lázítónak vagy eretneknek bélyegezik azokat, akik hívek akarnak lenni az igazsághoz. Hitetlenek tömegei elutasítva a biztos prófétai beszédet, habozás nélkül, hiszékenyen elfogadnak vádat azok ellen, akik mernek korholni divatos bűnöket. Ez a szellem egyre nagyobb tért hódít. A Biblia világosan hirdeti 
   
  annak az időnek a közeledtét, amikor a polgári törvények annyira beleütköznek Isten törvényébe, hogy annak, aki Isten minden rendelkezésének engedelmeskedik, gonosztevőket megillető gyalázatot és büntetést kell elszenvednie. Ennek tudatában mi az igazság hirdetőjének a kötelessége? Gondolja vajon azt, hogy nem kell az igazságot hirdetni, mivel az igazság az embereket sokszor csak a követelmények megkerülésére vagy elvetésére indítja? Nem. Neki sincs oka elhallgatni Isten Szavának igazságait - ha ellenkezést vált is ki -, mint korábban a reformátoroknak sem volt. A szentek és mártírok hitvallását megörökítette a krónika a későbbi nemzedékek áldására. A szentség és rendíthetetlen becsületesség példaképeinek a története fennmaradt, hogy bátorságot öntsön azokba, akiknek ma kell bizonyságot tenniük Istenről. Nem csak önmagukért kapták az erőt és az igazságot, hanem hogy általuk Isten ismerete bevilágíthassa a földet. Ha Isten e nemzedék idején is adott szolgáinak világosságot, akkor árasztaniuk kell azt a világra. 
  Az Úr az ősidőkben kijelentette valakinek, aki az Ő nevében szólt: "Az Izrael háza nem akar téged hallgatni, mert nem akarnak engem hallgatni." Mégis ezt mondta: "Szóljad az én beszédeimet nékik; vagy hallják, vagy nem hallják" (Ez 3:7; 2:7). Ma így hangzik az Isten szolgájához szóló parancs: "Kiálts teljes torokkal, ne kíméld: mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket, és Jákób házának vétkeit" (Ésa 58:1). 
  Mindenkit, aki megismerte az igazság világosságát, lehetőségei határán belül épp olyan ünnepélyes és félelmes kötelesség terhel, mint annak idején Izrael prófétáját, akihez így szólt az Úr: "Embernek fia, őrállóul adtalak téged Izrael házának, hogy ha szót hallasz számból, megintsed őket az én nevemben. Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólandasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról; az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet" (Ez 33:7-9). 
  Az igazság elfogadásának és hirdetésének az a nagy akadálya, hogy ez kényelmetlenséggel és gyalázattal jár. Az igazság ellen ez 
   
  az egyetlen olyan érv, amelyet az igazság képviselői soha nem tudtak megcáfolni. De ez nem félemlíti meg Krisztus hűséges követőit. Krisztus szolgái nem várják el, hogy az igazság népszerű legyen. Tudják, hogy mi a kötelességük, és tudatosan vállalják a keresztet. Pál apostolt idézve mondják: "A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk"; miként atyáink között is volt olyan, aki "Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak" tartotta "Krisztus gyalázatát" (2Kor 4:17; Zsid 11:26). 
  Csak azok cselekszenek taktikából, elvtelenül a vallás dolgaiban - bármi is a hitvallásuk -, akik szívükben a világot szolgálják. Válasszuk a jót magáért a jóért, és bízzuk Istenre a következményeket! A világ az elvhű, hivő és bátor emberek adósa. Ilyen embereknek kell ma is a reform munkáját tovább vinniük. 
  Így szól az Úr: "Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot, te nép, kinek szívében van törvényem! Ne féljetek az emberek gyalázatától, és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek! Mert mint ruhát, moly emészti meg őket, és mint a gyapjat, féreg eszi meg őket, és igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzetségről nemzetségre! " (Ésa 51:7-8) 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: 26 Egy reformációs munka
ÉLETMENTÉS ÖRÖKRE! - © 2008 - 2024 - nagyotletek-kisembereknek.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat